Az első CAF csoport

(Ez a blogbejegyzés elég kentaur jellegű. Alul ez, fölül az. Az elején nyifogás, okoskodás van, a másdik részben meg egy beszámoló. Szerintem külön is lehet olvasni. Sőt…)

Ha nem is fiatal blogunkról, de korábbi jelentéseinkből, kutatási beszámolóinkból kiderülhetett, hogy a mikrohitelezés magyarországi bevezetése enyhén szólva sem egy sikertörténet. Nem ment nekünk, hogy minden más országban sikerrel működő programokat „csont nélkül“ átültessünk (például csoportos hitelezési programunk 2004-2008 közt), de nemigen megy ez másnak sem: ugyan említsen már valaki egy magyarországon sikerrel megvalósított (azaz működő és fenntartható) valódi mikrofinanszírozási programot. Az állami oldalon keresgélve találhatunk pénzügyi szemmel talán fenntartható programokat, de azok véletlen sem felelnének meg a mikrofinanszírozás leglazább definíciójának sem és fordítva is igaz, vannak ígéretes kísérletek, de azok a hazai (támogatás)politika szűklátókörűsége miatt gyakorlatilag esélyt sem kapnak annak bebizonyítására, hogy országos léptékben is fenntarthatóan lennének működtethetőek. Még akkor sem, ha a pénzügy haszon, fenntarthatóság mellé beemeljük az egyenletbe a „társadalmi haszon“ szempontját. Itt példaként talán az Autonómia Alapítvány Esélykassza projektjét (2009) lehetne említeni.

Semmiképpen nem ennek a dilemmának a feloldására érdemes talán hozzányúlni újra és újra a mikrofinanszírozáshoz más és más módszerek felhasználásával. Az újabb kísérleti projektek egy idő után csak kényszeres kísérletezgetéssé válnak – ha azok tanulságai nem találnak meghallgatásra állami oldalon. Magyarul, lassacskán a kutatói motiváción túl semmi nem indokolja egyre újabb projektek leonyolítását és tanulmányok elkészítését (bár a túlélési kényszerről sem szabad megfeledkezni).

Mindezt csak azért szükséges megemlíteni, mert joggal vetődik fel, hogy kinek és miért érheti meg kísérleti projektek finanszírozása, ha azok tanulságai mindig elpárolognak különösebb (szak)politikai érdeklődés nélkül. És az is jogos kérdés, hogy hogy a fenébe lehetséges még mindig, 2011-ben, nemzetközi szakmai mezőnytől fényévekkel lemaradt pénzügyi fejlesztéseket innovatívnak és kísérletinek tekinteni. Hát… idehaza azok is. Illetve nem volnának azok, ha a korábbi évek tapasztalatait valamiként figyelembe vennék (ld. TÁMOP 5.3.5 kiírás).

Akkor meg mi indokolja, hogy most mégis egy teljesen új módszer kipróblásáról akarunk hírt adni? Nem tudom. Csak nem akarjuk magunknak megtartani – nagyjából ennyi az Autonómia Alapítvány motivációja a Barcelonában megismert CAF modellel.

A modellről részletes leírást lehet találni a honlapunkon. Így ezt most itt nem mutatnám be, inkább egy pár szót ejtenék az előnyeiről, különbözőségeiről a többi ismert mikrofinanszírozási modellhez képest:

Mint látható nagyon jelentős eltérések vannak a hagyományos (kereskedelmi banki alapú) vagy szokásos mikrohitelezési módszerekhez képest. A legfontosabb az, hogy nincsenek a fellegekben járó elvárások. Senki nem gondolja, hogy a CAF modellel bárki is meggazdagodhat, sikeres vállalkozást indíthat vagy akár pénzügyi helyzetében radikális változás állhat be.

Inkább arról van szó, hogy a közösség valóban magán segíthet abban, hogy egy kicsivel jobb lesz a tagjainak az anyagi helyzete. Azaz kiegyensúlyozottabb. Itt a hangsúly sokkal inkább a közösségi élményen, mintsem a gazdasági előnyön van. Pontosabban a közösség segítő erejének megtapasztalásán.

Ki kell azt is emelni, hogy a CAF nem rombolja azzal a már meglévő közösséget, hogy behozza a „pénzezést“, az anyagi haszon szerzése nem célja a rendszernek – így különbözik minden a versengést ambícionáló multilevel rendszertől is. Végül, de nem utolsósorban, a rendszer zárt, azaz pénz sem be, sem ki nem áramlik a csoportból.

Nagyon kíváncsi voltam, miként működhet ez idehaza. Nem bonyolult? Meg lehet érteni? Elég motivációt jelenthet a pár tízezer forintos hitellehetőség és a lassú haladás (azaz, hogy a csoport hitelkapacitása csak lassan, hónapról hónapra tud bővülni)?

Az Autonómia Alapítvány esetében az a fontos, hogy ez a módszer tud-e segíteni alacsony jövedelmű roma háztartásoknak abban, hogy gazdálkodásukat stabilizálják. Természetesen nem gondolom azt, hogy az alacsony jövdelemű roma és (ugyanolyan) alacsony jövedelmű nem roma háztartások esetében különbségtételre volna szükség. Ugyanakkor azt hiszem, hogy az alacsony jövedelmű roma háztartások területi koncentrációja, az adott társadalmi rétegben a romák aránya és a szegregációval és a szolgáltatásokhoz való hozzáférés hiányával magyarázható problémák mégiscsak indokolják ennek a módszernek az ebben a körben történő kipróbálását.

Ilyen megfontolásból kerestünk tehát egy olyan közösséget, amely tagjai ismerik egymást, megbíznak egymásban és nagyjából azonos életkörülmények közt élnek. Így találtuk meg egy nagykunsági városkában K-éket.

A asszony számos szakmával (kereskedelem, adminisztráció) rendelkezik, most szerzi a Wesley-n a szocmunkás diplomát. Otthon három másik barátnőjével családi óvodát működtetnek, nagyjából a saját gyerekeiknek. A férj afféle szerző-mozgó ember. Jelenleg használt ruhákkal, minőségi használt ruhákkal kereskedik. Meg mindennel, amit ér. Én is vettem tőle egy zakót, amiben azt hittem, olyan vagyok, mint a Coldplay énekese, de többek egybehangzó állítása szerint jobbikos alapszervi nemiszervnek tűnök.

A csoport többi tagja vagy alkalmi / fekete munkából tartja fenn magát vagy munkanélküli, de jobbára mindenki aktív valamilyen módon. Nem a leglecsúszottabbak a helyi társadalomban, de hóvégére rendszerint kifutnak a pénzükből, komolyabb hirtelen ráfordításra nem képesek maguktól.

Először decemberben jártam náluk. A hóesés miatt kicsit késtem, de vártak türelemmel. (Na, ilyet ebben a programban nem szabad csinálni, hiszen épp azt várjuk el, hogy minden találkozóra, időben érkezzen mindenki…) Megértették elsőre a rendszert, már az első találkozón szerettek volna csoporttá alakulni. De azt nem lehet. Először mindenki hazamegy, végiggondolja, kell-e ez neki. Utána, a következő alkalomal lehet megalakulni, pénzezni – de hitelt ilyenkor még mindig nem adnak ki, csak a rákövetkező alkalommal.

Január 11-ikén már pontosan érkeztem és a dokumentum-sablonok mellett vittem a CAF-os csoportok emblémájának is tekinthető pénzkazettát is.

A legtöbb idő a sablonok (négyféle) szétválogatással telt, meg azzal, hogy elnézést kérjek a benne maradt spanyol (katalán) lábjegyzetekért.

A beszélgetés más ügyekről (foglalkoztatás, gyerekek, autó, naná!) volt a meghatározó. Közben valahogy K szinte észrevétlenül meg is csinálta a papirizációt. Akkor volt csak nagyobb hangzavar, amikor a csoport működési szabályait hoztuk meg.

Azon volt még nevetgélés, amikor ismertettem a szabályt, hogy a kazetta és a kazetta kulcsa két különböző személynél kell, legyen. „Ügyesen ki van találva…“

Volt köztük egy srác (30 körüli, fizikai munkás, többgyerekes), aki olyan fejszámolásokat produkált, hogy leesett az álla mindenkinek. Mellette olyan logikai meglátásai voltak (részjegy arányhoz kötött szavazati jogról, például), amelyek szerintem még a többéves CAF-os gyakorlattal rendelkező „promotereknek“ is újdonság számba mentek volna.

A csoport nyolc taggal alakult meg. Huszonegyezer forint gyűlt össze a kasszában. Ebben benne van az én kétezer forintnyi részjegyem is, mivel én is tag lettem (ez egyértelmű elvárás volt a „promoterekkel“ kapcsolatban Barcelonában is).

A majd‘ két és fél órát voltam náluk, de haza kellett indulnom. Ha tovább maradok, rádumálnak még két zakóra.

Legközelebb most pénteken megyek hozzájuk.