Gazdálkodó cigányok

2001-ben a „Gazdálkodó cigányok” című esettanulmány kötetben foglaltuk össze mindazt, amit az előző tíz évben roma jövedelemgeneráló és munkaalkalom-teremtő programjaink során tanultunk. Újraolvasva úgy érezzük, hogy az akkori tapasztalataink ma is relevánsak. A mai közönség, különösen a cigányokat, romákat, szegényeket önálló, önellátó gazdálkodásra buzdító projektek kezdeményezői és támogatói is haszonnal olvashatnák a kötetet. Bár még van eladó nyomtatott példány az irodában, elektronikus formában is közzétesszük az anyagot. Reméljük, használunk vele.

Álljon itt bevezetőül Havas Gábor utószava, maga a kötet pedig a dokumentumok címszó alól letölthető:

UTÓSZÓ

Ebben a kötetben öt esettanulmánnyal ismerkedhetett meg az olvasó. Valamennyi olyan mezőgazdasági programot mutat be, amelyet az Autonómia Alapítvány támogatásával valósítottak meg az elmúlt években helyi cigány szervezetek, és amelyek ennél fogva, így vagy úgy, az érintett településeken élő romák megélhetési viszonyainak a javítását tűzték ki célul. Az Autonómia Alapítvány Bíró András kezdeményezése nyomán 1990-ben jött létre, s azóta több száz hasonló vagy kicsit más programot támogatott. A kötetben szereplő öt eset nyilvánvalóan nem adhat teljes képet az alapítvány tízéves tevékenységéről és azokról a megvalósuló illetve kudarcba fulladó programok tapasztalatai alapján felvetődő ellentmondásokról, kétségekről és problémákról, amelyek élénk vitát váltottak ki a rendszerváltás konfliktusai, a civil szféra lehetőségei illetve a romák ügye iránt érdeklődő társadalomtudósok, gyakorlati szakemberek és közéleti szereplők körében. Viszont lehetőséget teremt arra, hogy elgondolkozzunk a települések és romák társadalmi helyzete illetve az ilyen típusú programok értelme és funkciója közötti összefüggéseken.

Bár az Autonómia Alapítvány kezdetektől támogatott nem cigányoknak szóló, nem általuk megvalósított programokat is, az induláskor az egyik alapvető célkitűzése mégiscsak az volt, hogy a helyi roma közösségeknek biztosítson önszerveződési lehetőséget. Annak a lehetőségét, hogy ők maguk fogalmazzák meg a problémáikat, és ők maguk keressék meg a hagyományaikkal, helyzetükkel, szándékaikkal leginkább összhangot teremtő, de a közösségben rejlő erőforrásokra is építő megoldásokat. Ezért volt feltétel az indulástól kezdve, hogy magánszemélyek nem, hanem csak települési szintű civil szervezetek pályázhatnak. A Kádár rendszer évtizedei után, amikor módszeresen igyekeztek szétverni a cigány közösségeket, amikor a hivatalos propagandában éppúgy, mint a mindennapok cigánypolitikai gyakorlatában, a többségi társadalom elvárásaihoz, értékrendjéhez mindenben igazodó, kényszeres és individuális asszimilálódást, a „beilleszkedést" jelölték ki a boldogulás, a felemelkedés egyedül kívánatos és elfogadott útjaként, s ennek a célnak a megvalósulását szükségszerűen paternalista technikákkal igyekeztek előmozdítani, az alapítvány az önszerveződés ösztönzésével, az autonóm törekvések bátorításával létezése első pillanatától, és a rendszerváltó Magyarországon — különösen a romák vonatkozásában — az elsők között, radikális szemléletváltást képviselt. Az Autonómia — kamatmentes kölcsön és vissza nem térítendő támogatás formájában — csak „gyutacspénzt" adott, és nem akart beleszólni a pályázati programok tartalmába. A szervezetekhez ellátogató munkatársaknak csak kérdezniük volt szabad, hogy ezzel a tervek alaposabb végiggondolására kényszerítsék a pályázókat. A szemléletváltásnak az is szerves része volt, hogy a programok támogatását a pályázó szervezet és az alapítvány mint egyenrangú felek közötti szerződés alapozta meg, amely pontosan rögzítette mindkét fél kötelezettségeit és a nem teljesítés esetére vonatkozó szankciókat. Az indulás idején még ez sem számított magától értetődő eljárásnak.

Más kérdés, hogy a rendszerváltásnak a romákra nézve különösen tragikus következményei, a munkahelyek viharos sebességű és tömeges elvesztése, a minimális egzisztenciális biztonság brutális megrendülése és a diszkriminatív eljárásoknak a korábbinál lényegesen nyersebb és kendőzetlenebb megnyilvánulási formái közepette az alapítvány szerény összegű „gyutacspénzei" mekkora tényleges lehetőséget teremtettek az új játékszabályok közötti eligazodásra sokszor képtelen helyi roma közösségeknek. Kezdetben, amikor a megszokott intézmények és működési mechanizmusok – formálisak és informálisak egyaránt – sorra ellehetetlenültek, és a megváltozott feltételekhez igazodó újak még nem épültek ki, a „gyutacspénzes" programok bizony gyakran légüres térbe kerültek, s hiányoztak azok a kapcsolódási pontok, amelyek az önmagában szerény összegű támogatás hatékonyságát más – anyagi és szellemi — erőforrások bevonásával megsokszorozhatták volna. A kötetben szereplő esettanulmányok jól példázzák, hogy például egy mezőgazdasági program sikeres megvalósításához és működtetéséhez az Autonómia támogatásán túl milyen sok, többek között a helyi társadalom intézmény- és kapcsolatrendszere által biztosított, egyéb feltétel teljesülésére van még szükség, és azt is, hogy ma már ezek a feltételek inkább rendelkezésre állnak vagy megteremthetők, mint a 90-es évek elején. Más kérdés az is, hogy a paternalizmustól átitatott, erősen hierarchikus szerkezetű falusi társadalmakban kezdetben milyen csapdákba pottyant bele az „autonómia kísértete". Bizony akadtak jócskán települések, ahol önjelölt vezetők üzelmeit és „lenyúlásait" fedező pszeudo-szervezetek jöttek létre, jámbor, mit sem értő és éppen ezért legalábbis egy darabig az orránál fogva vezethető tagsággal. Ám a kötet tanulmányai azt is jól érzékeltetik, hogy ez az idő elmúlt vagy elmúlóban van, mert a rendszerváltás óta eltelt több mint tíz évben kiderült, hogy ki mit ér, és csak azok a vezetők tudtak talpon maradni vagy a későbbiekben szilárd pozíciót teremteni maguknak, akik bizonyították, hogy hitelesen képviselik a közösség érdekeit is, és méltóak a tagság bizalmára. Ezek a vezetők egyébként jóformán egytől egyig azok közül kerültek ki, akik a 70-es és a 80-as évek ilyen szempontból kedvezőbb időszakában elindultak a társadalmi integrálódás lassú, de viszonylag megalapozottnak tekinthető útján: szakmát, olykor érettségit is szereztek, esetleg eljutottak a közvetlen termelésirányítói vagy más magasabb presztízsű munkakörökig, megfelelő lakáskörülményeket teremtettek, jövedelmüket és életformájukat többé-kevésbé stabilizálni tudták. Ezeknek az előzményeknek volt köszönhető az is, hogy a rendszerváltás után nem kerültek a cigányok nagy többségéhez hasonló kiszolgáltatott helyzetbe, kisebb-nagyobb zökkenők után alkalmazkodni tudtak a megváltozott feltételekhez, és így haszonélvezői, de animátorai is lettek a cigány társadalmon belül végbemenő differenciálódási folyamatoknak. Vezetőként megpróbálják ahhoz a tanulási folyamathoz, amelyet ők maguk többszörösen végigcsináltak, megteremteni a feltételeket kedvezőtlenebb helyzetű társaik számára is. Ennek a szerepnek a betöltésére azért is alkalmasak, mert őket a helyi nem cigány társadalom is elismeri, és személyes példájukkal, egyéni sikerességükkel is bizonyítani tudják, hogy az erőfeszítések nem hiábavalók. Ilyenkor a tanulási folyamat elindításában a maga feltételrendszerével és anyagi támogatásával az Autonómia Alapítvány valóban katalizáló szerepet játszik, mert épp annyit tud hozzátenni a már meglévő feltételekhez, amennyi a már mozdulni szándékozók helyzetbe hozásához szükséges.

Maga a tanulási folyamat rendkívül sokrétű, éppúgy magába foglalhatja viszonylag bonyolult termelési technikák, mint új társadalmi szerepek, magatartásformák vagy a polgárias erények (szerződéses fegyelem, technológiai fegyelem, a nyereség egy részének a visszaforgatása stb.) elsajátítását. Vannak, akik legyintenek erre mondván, az egy-egy család számára elérhető jövedelem még a legsikeresebbek programok esetében sem olyan nagyságrendű, hogy gyökeresen változtasson az érintettek helyzetén, az egész cigányság helyzete szempontjából pedig a programok összessége is csak csepp a tengerben. Ráadásul az ilyen típusú programok önfegyelemre, „a kicsit is meg kell becsülni" bölcsességére nevelnek akkor, amikor radikális fellépésre, az egyenlő bánásmód és azonos feltételek elszánt kikényszerítésére lenne szükség. Akik így vélekednek, a „hol lehet altiszt, azt kutatja…" indulatával és maró gúnnyal ostorozzák az Autonómia Alapítvány „diadaljelentéseit", amelyek arról számolnak be, hogy évről évre javul a szerződéses fegyelem, és a pályázók egyre megbízhatóbban fizetik vissza a kölcsönöket. Való igaz, hogy a szóban forgó programok mennyiségi értelemben nem váltják meg a világot, de nem is ez a funkciójuk. Jelentőségüket az általuk indukált változások mélysége, a személyiség egészét érintő hatásuk és a társadalmi integráció előmozdításában játszott szerepük adja meg. A sikeres programoknak köszönhetően cigányok és nem cigányok olyan új szerepekben kerülnek kapcsolatba egymással, amely kettőjük viszonyrendszerét is megváltoztathatja. Ezekben az új, például a termelő és a felvásárló között létrejövő, relációkban a közös érdekek és a kölcsönösség elemei is fontos szerepet játszanak, s hozzájárulnak ahhoz, hogy a két fél az eddiginél kedvezőbb tapasztalatokat szerezzen egymásról. Persze az is igaz, hogy a programok sikerére ott a legnagyobb esély, ahol az együttélést korábban sem terhelték súlyos konfliktusok, ahol kisebbség és többség korábban is megfért egymással. Ezeken a településeken általában a rendszerváltás után sem vadultak el a viszonyok, és nem jelentek meg olyan közszereplők, akik az ellentétek elmélyítésében lettek volna érdekeltek. Az együttélés kedvező hagyományaira azután nagyobb valószínűséggel lehetett sikeres programokat építeni. A programok sikere pedig további közeledést indulál.

Havas Gábor