Egyéni vagy közösségi kihívás a szegénység?

2012. Július 27-én a Közösségfejlesztők Egyesülete szervezésében tartották a IX. Nyári Egyetemet Kunbábonyban, ahol külön szekció foglalkott A közösségi felzárkóztatás a mélyszegénységben élők integrációjáért programmal.

A műhelybeszélgetést Molnár Aranka és Kórodi Miklós vezette.

A beszélgetést lejegyezte: Kovács Annamária, Kovács Edit és Kele Csilla
Szerkesztette: Farkas Gabriella 

Résztvevők: Farkas Zsombor (szociális munkás), Kósa Eszter (szociálpolitikus), Magócs Krisztina (vezető-tervező, VÁTI), Peták Péter (közösségfejlesztő), Sain Mátyás (tájépítész), Sélley Andrea (közösségfejlesztő)

és a hozzászólók

Molnár Aranka: Mindenkit szeretettel köszöntök. Gondolatébresztőkkel kezdenénk, de nyitott a beszélgetés, bármikor hozzá lehet szólni.

Koródi Miklós: Harmadik alkalommal beszélgetünk erről a témáról, először két éve a TÁMOP 5.3.1. indulásakor tértünk ki rá. Két éve indult el tehát a TÁMOP közösségi felzárkóztató programja, ennek keretében szakmai konzorciummá állt össze a VÁTI, a Köfe, az Autonómia és a Szociális Szakmai Szövetség. Nehezen indult el, de elindult végül 25 projekt HH kistérségekben. A VÁTI a szakmai hátteret biztosítja a projektekhez. A kihívás: egymás között egy nyelvet beszélni, a távol álló szakmák között közös terminológiát kialakítani. Fontos volt átbeszélni, hogy a szakmák mit gondolnak a saját szerepükről. Az elmúlt évek jogszabályi változásai milyen lehetőségeket adnak? Mit gondolnak a különböző szakterületek a szegénységről? Ki-ki a maga szakmájában mit tud tenni a szegénység enyhítésére?

Magócs Krisztina: Saját konzorciumunkban a vidék- és területfejlesztés sok ponton kapcsolódik a szegénység-ellenes programokhoz. Bár eltűntek a nemzeti források, a pénzek, amik az EU-s programokat társfinanszíroznák a szegénység témakörében. A vidékfejlesztésben inkább az infrastrukturális beruházás a mérvadó, közel hét éve ez határozza meg a lehetőségeket. A hat prioritás közül az egyik a szegénység felszámolásáról szól, de mégsem alkalmas ennek kezelésére. Új lehetőségnek inkább a több alapból megfinanszírozott programokat látom, ha lennének erre források, lokális szinten, helyi problémák lennének megoldhatók mindezzel. Számomra mindig visszaköszön az örök kérdés: Mi valójában a vidékfejlesztés? Nálunk a minisztériumban nem elsősorban azokra gondolunk ezzel a szóval, akik szegénység-programokkal foglalkoznak. Egy beruházás alapvetően nem alkalmas eszköz a szegénység kezelésére.

Sélley Andrea: A Dialóg Egyesületben gyakorlati közösségfejlesztő munkát végzek – ide értve a szolidaritás, vagy a kezdeményező képesség fejlesztését, a közösségi szociális munka hálózatának építését, stb. Ebben a témakörben nem csak egyetlen szakma érvényesülhet. Ezekben a programokban is van lehetőség kísérletezni, de fontos lenne figyelni a komplexitásra. A szociológus, a szociális munkás és a vidékfejlesztő szakma hármas együttműködése nagy kihívás a mai szokásrendszerben. Kérdéses: vajon milyen szerep húzható rá a vidékfejlesztésre? A szociális szövetkezet mint közösségi vállalkozás feltétlenül fontos téma ezen a területen, bár általános probléma, hogy egy tipikus 24 hónapos projektidő kevés az önfenntartás kialakítására. Kiemelném a közösségfejlesztők kezdeményező szerepét.

Peták Péter: Egyik fő dilemma a szakmában alapvetően bántja az igazságérzetet. A dilemma pedig az, hogy voltaképp mi is a feladat? Időlegesen, heroikusan lehet valamiféle segítő infrastruktúrát építeni, de a fő probléma nem múlik el sohasem.

Kósa Eszter: Nincs nagy mozgástere ma egy szociális munkásnak. Ezek az emberek többnyire állami alkalmazottak. A jogszabályi környezet arra indítja őket, hogy ellenőrizzék a klienseket, ne menjenek bele az egyéni megoldásokba, hanem alkalmazzák a jogszabályokat. Miközben az egyetemen azt tanulták, hogy partnerként kell bánni az elesettekkel, a segítségre szorulókkal. Vannak radikális szociális munkások, akik szolidárisak, vagy éppen sorsközösséget vállalnak azokkal az emberekkel, akik szükséget szenvednek.

A szociálpolitika még inkább államhoz kötött, hiszen javaslatokat kellene tenni, értékeket és módszereket közvetíteni. De erre fül kellene a politikusok részéről. Ferge Zsuzsa le tudja írni, fel tudja mutatni azokat az érveket, amelyek a meggyőzés érvei, de ezekhez is fülek kellenek.

Farkas Zsombor: Eszterhez hasonlóan látom a szociális munkások helyzetét. A szociálpolitika terén teljes a megrendelő szereptévesztése. Most olyan metódusokat kell kidolgozni, melyekben erős a szankciók szerepe. Visszatérnék az eredeti kérdésre: egyéni vagy közösségi kihívás a szegénység? Kibővíteném az állammal. Az egyéni utak szigetek. A mennyiséget tekintve mindenképpen szükség van állami beavatkozásra. Itt jönne a szociálpolitika szerepe: milyen beavatkozásra van szükség?

Jelen időszakban a jogszabályi környezet erősítése zajlik, ez most a rendszabályozás és a szankcionálás időszaka. Ez nem kedvez a közösségi megoldásoknak, a helyi kezdeményezéseknek és a helyi igényekre és szokásokra alapozott gyakorlatnak.

Sain Mátyás: Ha visszanézzük az elmúlt 10 évet, azt látjuk, hogy a 2000-es évek tervei alapján már más állapotoknak kellene uralkodniuk. Ma már illene bevonni a helyieket, nyitni kellene a vidék- és közösségfejlesztők felé. De nincs meg a képesség a mélyszegények bevonására. Többéves folyamatokról van szó, és nagyon jól elő kell készíteni a terepet.

Márkus Ágnes: Tulajdonképpen mi az, ami nehéz? Mit lehetne, mi lenne hatékony?

Projektben nem lehet megoldani ezeket a problémákat, vagy a jelenlegi jogszabályi környezetben? Esetleg a kormányzati támogatás hiánya miatt, vagy a mai gondolkodásmód mellett? Lehet-e egyáltalán bármilyen módon, kimozdítható-e a jelenlegi helyzet?

Dicső László: Szerintem fontos lenne a polgármesterek. Nem értem, miért ősellenség az önkormányzat? A szociális szakma szerint mi az igazi korlát?

Kovács Dezső: Hogyan definiálnánk a mélyszegénységet? Erre a kérdésre nem kaptam választ, azaz ki hogyan értelmezi a maga szakterületéről a mélyszegénységet?

Sok program futott már szegénység, mélyszegénység témában, de nem látom, hogy ezek nagyon összeérnének. Talán mintha nem lenne senki, aki ezt összelapátolta volna. Van valami tehetetlenség az országban ez ügyben.

Sokan élnek már ebből a szegénység problematikájából – az Európai Unióban és itthon – szakemberi szinten, tanácsadók, politikusok – de az érintettek helyzetében mintha nem lenne komoly változás. Elköltöttünk egy csomó pénzt, és nem tudom, mi lenne a válasz, ha megkérdeznénk őket, hogy jobban élnek-e, mint mondjuk 5 vagy 6 éve?

Peták Péter: Nagy probléma az elszigeteltség és az információhiány. Az érintettek megszervezése, a közöny áttörése lenne a feladat.

Francia külvárosi lázongások esetében is az törtétn, hogy a szakemberek már szóltak, már kitaláltak eszközöket a lázongások előtt a külvárosi gondokra. Magyarországon is megvannak a válaszok, alkalmasak, kipróbáltak, hatékonyak lehetnének. Mindenhol fókuszáltan megjelenhetnének, nemcsak projektszinten

Mindenhol meg kellene finanszírozni egy olyan szolgáltatást, ami alapként funkcionál: BK, Gyerekesély, Szövetkezet, oktatás, settlement. Mindenhol ki lehetne alakítani ezeket a programokat, de drága. A költségekkel állnak szemben ugye a társadalmi károk, és itt lép a képbe az érdekérvényesítés kérdése.

Kósa Eszter: Nem az önkormányzat a legnagyobb ellenség. Ha így hangzott sajnálom. Nem az önkormányzat az ellenség, hanem a közigazgatás kerete.

Vannak jó példák, mondjuk Csenyéte, de ehhez kellenek a közösségi misszionáriusok. Ez szerencse kérdése is, de a megerősítésen is múlik, és azon, hogy kapnak e megfelelő teret.

Persze azt is el kell ismerni, hogy nincs minden szociális szakember a topon szakmailag, és nem fejleszti önmagát, de a munkahelye, sajnos, inkább emlékeztet egy húsdarálóra, mint egy gondolkodó közegre.

Rendszerszerű példák kellenek. A fenntarthatóság fontos, de amíg projekt-finanszírozásban gondolkodunk, addig ez a szempont nem fog tudni előtérbe kerülni.

Magócs Krisztina: Én is azt gondolom, hogy bár vannak lehetőségek a vidékfejlesztésben, meg lettek terhelve rengeteg adminisztrációval, ráadásul az alapokat sokan a felkészítésben sem kapták meg. Számomra a folytonosság a fontos: legyen valaki, akihez az érintett fordulhat 3-5 éven keresztül. Enélkül nincs garancia arra sem, hogy a misszionárius tevékenység meg tud tapadni. Most kísérletezünk azzal, hogy a Start programot összehozzuk a fejlesztési programokkal: az érintettek biztonsággal ott tudjanak maradni dolgozni, ahol előzőleg volt maga a fejlesztés. Korábban pozitív példaként az animációt tekintettem, de mi nem erre használtuk ezt a pénzt, hanem olyan integrált fejlesztésekre, amelyek többsége 2-3 év múlva be is dőlt. A vidékfejlesztési hálózatot már felszámolták, ezek az animációs források mind oda lettek átirányítva, míg máshol fenntartható módon magukat tudták irányítani.

Farkas Zsombor: Visszatérve Ági kérdésére, igen voltak programok, pl. telep-felszámolási programok (pl. Dencsházán). Ezekre szükség van. Egy szegmenst érint, de abban komoly a jelentősége. De ezzel nagyon nehéz mit kezdeni, ha nincs állami támogatás.

Vannak nagyon pozitív példák (pl. Tiszaadony, stb.), nagyon értékes, de ha közelebb megyünk, akkor látjuk, hogy nagy erőfeszítéssel 10-15 családnak ad munkát, tartósan de alacsony béren.

Vannak további példák, ahol le van írni, hogy mi sikerült és az is, hogy min akadt meg, min fordult a visszájára. De ezek nem rendszerszerű megoldások.

Vercseg Ilona: Sok kérdésben egyetértek ugyan Dezsővel, de óva intem magunkat attól, hogy egy ilyen mértékű probléma megoldását számon kérjük egy szakmától. A segítő szakmák jellemzően hozzájáruló jellegűek.

Vannak modellek, nem annak vagyunk szűkében. Valami szándék hiányzik az összehangolásra, a térnyitásra, és legfőképpen a politikai akarat hiányzik. Nincsenek fejlesztési pénzek.

Hogy tud egy önkormányzat igazi változást előidézni és fordítani a település sorsán, ha nem tesz bele pénzt, erőfeszítést. De nincs pénz – mondhatnánk. De én azt mondom, hogy igenis, van.

A közösségfejlesztés szerepe nem a kezdeményezésben ragadható meg leginkább, hanem az integrációban. Fel kell készíteni a változásra az embereket: a szegényeket és a környezetüket is.

A szociális munkások száma 7-8 ezer fő az országban. Óriási szám ez. Angliában azért vált szét ez a két szakma, mert olyan jogi feladata lett a szociális szakmának, amivel egyre inkább elvesztették a „célcsoport” bizalmát. Akinek hatalma van felettem, azzal nem vagyok bizalmas.

Nem tudom, miért nem tud kialakulni a pártfogás, az érdekvédelem a szociális munkában. Régóta tanítok szociális munkásokat. Megdöbbent a véleményük azokról az emberekről, akikkel dolgozni fognak. Nem szeretik őket, nem terveznek erőfeszítést tenni, hanem inkább számon akarnak kérni.

Csak attól változik valami, ha én mint ember beleteszem magam valamibe, csak akkor.
Nincs olyan, hogy szakpolitika.

Szendrei Andrea: A nagyon kicsi mellett szólok. A mozgásbővítés terén is volna miről gondolkodni. A tegnapi napot idézve a pozitív externáliákról beszéltünk, ezzel számolni kell. A szociális munkásoknak is meg kellene tanulni számolni. Arról gondolkodni, hogy milyen egyéb költségei vannak, ha nem segélyt akarunk osztani, hanem mást, ha nem rendőrt akarunk az erdő szélére állítani, hanem mást. Ettől tágulhatna a mozgástér. Tegyünk érte, hogy máshogy számoljanak.

Lekeny Hajnal: Nagyon szeretném, ha itt lennének a kollégáim, akik terepeken dolgoznak. Vannak jó példák és vannak helyi sikerek. Monor, Pécs-Györgytelep. Vagy a Telepi módszertan mesék c. könyv. Itt nem mérhető olyan eszközökkel a siker, mint máshol.

Márkus Ágnes: Azok kedvéért, akik nem ismernek pár mondat magamról, hogy értsétek, amit mondani akarok. 20 éve dolgozom Zalában, gyerekdemokrácia, szociális földprogram, és más területeken.

Kérdés, hogy van-e értelme ezt az egészet ebben az értelmezési keretben folytatni?

Eszter mondta, hogy a szociálpolitika dolga az állami források újraelosztásának megtervezése. Tényleg? Biztos, hogy így van? Kriszta azt mondta, hogy a feladat egy új forrásrendszer kidolgozása/fejlesztése.

Van forrás. De dolog van vele. Kell tervezni, és most már kimondom, meg kell változtatni a rendszert. Bele lehet dögleni az egyéni erőfeszítésekbe a szigeteken, de minek?

Meg kell változtatni a rendszert, illetve ki kell lépni belőle.

Vidéki jövedelmi szegénységről, éhezésről, stb. beszélünk, miközben vidéken ott a föld. Nem a föld hiányzik, hanem az ahhoz való hozzáférés. A forrásokat kell újra megjeleníteni, részvétellel, politikai nyomásgyakorlással.

Dicső László: Ha megnézitek – rendszerszemléletről beszélek – mi van: védőnő, családsegítő, gyerekjólét, óvónő, tanító, pap, polgármester… Több hálózat, rendszer. Ki kényszeríteni őket arra, hogy ne működjenek együtt? Ki nem engedi, hogy egymásra építsék a munkájukat? Ki tiltja meg, hogy összedolgozzanak? A rendszerben benne van az erőforrás, csak nem élnek vele. Az összefogás képessége hiányzik, és senki nem is követeli meg.

Molnár Aranka: Mégsem kezdenek egymással semmit a szakmák. A tudás nincs meg hozzá.

Velenczei Ágnes: Nagyon fontos a folyamatos jelenlét. L. Ritoók Nóra üzenete, hogy a bizalom kialakulásához 5-6 évre van szükség. Nem lehet rövid távú folyamatokban gondolkodni. Kell-e forradalom? – szeretném ha, erről beszélnénk. Itt van-e az idő.

Giczey Péter: Új dimenziót szeretnék behozni. Ez egyfajta közgondolkodás: reménytelenség a reménytelenségben. Gondoljunk bele, ahol a mélyszegénység zárványtelepülésen van jelen. Ott az alapüzenet: el innen. A gyerekeket a városokba küldik, külföldre, a lényeg az el. Ezekkel az emberekkel kellene dolgozni. Mi a feladat? El kellene küldeni onnan őket is. A városba, mert ott nincs munkahely, nem is lesz. De akkor most mi a cél?

Igen, közösségi kérdés a mélyszegénység. Először a reményt kell visszaadni. Abban, hogy van a településen erőforrás, amit vissza lehet venni, amivel élni lehet. Fizikai erőforrások: föld, víz, tiszta levegő, állatok, és az ott élő emberek.

Halmai Zsuzsa: Szerintem egyértelmű, hogy közösségi probléma, és ezért közösségi megoldásokra van szükség. Üldögéltem én is az országgyűlésben 8 évet és azt tapasztaltam, hogy erős a szakmaféltés. Nem hozunk erőfeszítést más szakmáért, nem mondunk le a forrásaink – sarcaink – egy részéről se. A szakma van elől, nem a küldetés. Kezdeményezések, jó példák, együttműködés, partnerség kell, ilyen keretek közt csak így van esély.

Kovács Dezső: A mélyszegénység – sekélyszegénység – tisztességes szegénység úton kellene végigmenni. Aki ma hét napon hétszer éhezik, az 10 év múlva csak egyszer éhezzen. Akik ezt csinálják, minden tisztelet az övék, de ezzel csak mártír hősökké lehet válni, nem változtatják meg a rendszert.

Kósa Eszter: Jó lenne egy ilyen stratégia. A Gyerekszegénység elleni küzdelem dokumentumát elfogadták, de az most egyáltalán nem irányítja a döntéseket. Az első szakaszhoz 80mrd volt tervezve (családi pótlék, stb.), akkor úgy tűnt, erre szándék és forrás is van. Látjuk mi történt.

Jász Krisztina: Szociális munkásokat tanítok, velük dolgozom. Tényleg vannak nagyon komolyan előítéletek. Ezek a gyerekek gyakran jövedelmi szegény családokból jönnek, és a saját közegükbe mennek vissza dolgozni. Három év alatt át kell állítani őket egy másfajta gondolkodásmódra. Beszélgessünk velük minél többet velük.

Péterfi Ferenc: Kellenek makro, nagy társadalmi programok, és olyanok, melyek helyben teremtődnek meg. Az a vízióm, hogy meg kellene határozni egy olyan tevékenységi kört, amelyik alkalmas a helyi programok életre segítésére (pl. közösségi munkás hálózat).

Tegnap az ökológiai kérdések megtárgyalásakor senkinek nem jutott eszébe, hogy ez a zöldek feladata, ehhez képest ma a szociális problémák megoldásánál már mindenki rátette a megoldás felelősségét erre a szakmára és nem az az üzenet természetszerűen, hogy ez mindenkinek a feladata. Mintha úgy gondolnánk, hogy ez a szociális munkások feladata. Ezt még ez a szakmai is elhiszi néha. De tévesen.

Lehet, hogy a szociális munkások oktatásában sokkal nagyobb hangsúlyt kaphatna az, hogy nekik nem a napi ügyek megoldása a dolguk, hanem a helyi társadalom megszervezése a dolgok megoldására. Ez nagyon nagy különbség.

Ez a szakma nem tekinti forrásnak azokat, akikkel dolgozik. Pedig ott vannak a közelükben.

Ureczki Tünde: Ezt lenne a fontos, partnerségben dolgozni, ez munkaköri feladat legyen. De most nem engedi a szakmai felügyelet

Szendrei Andrea: A bizalom a kliens-segítő között 5-6 év, de mi van a segítő és a döntéshozók közötti bizalommal? A szakma elbürokratizálódásának okai között a bizalmatlanságot is lehetne keresni. Vannak ennek enyhítő lépései, pl. jelenlét, beszéd, figyelem, stb.

Kósa Eszter: Egyfelől ugye helyi jó példák kellenek, másfelől viszont rendszerszintű változás kell. A kérdés, hogy mi mit tudunk tenni. Egyik lehetséges dolog, az ajánlatok megfogalmazása, az üzenet felhangosítása.

Peták Péter: Országos szintű ez a feladat, és ennek megoldását célozza a TÁMOP is. Azt mondjuk, ne az államra várjunk, de közben az országos programokat máshogy nem lehet megvalósítani. Dekrétumok, szakmapolitikai állásfoglalások kellenek

Sélley Andrea: Projektek még vannak, mert EU-s forrásból lehet még válaszokat keresni a mélyszegénységre. Vannak elkötelezett emberek is, és vannak az egyházak, akikkel sok esetben érdemes együttműködni. Én mind a kistelepülésen, mind a nagyvárosi gyakorlatban azt tartom fontosnak, hogy a projektmunka kiegyensúlyozott legyen. Az adott település problématérképén pedig ki kell kényszeríteni a válaszokat ott, helyben. A munka dandárja inkább az, hogy ehhez igazi partnereket kell találni. A helyi fejlesztőnek pedig kezdeményezőnek kell lennie.

Magócs Krisztina: Tisztában vagyok vele, hogy a külföldi gyakorlat felpezsdíti itthon mindenki fantáziáját. Én magam is két hetet töltöttem egy LEADER csoporttal Írországban. Ott közel húsz éve működtetnek szegénységellenes hálózatot non-profit partnerségben, de nem azokkal a szociális munkásokkal, akiket itthon az irodákban látunk. Ők helyi, adekvát megoldással lépnek fel a térségi probléma ellen, ahol szintén vannak elmagányosodott fiatalok, idősek. De ott mégis van mobilitás a vidékfejlesztési programok és a szociális gondoskodás között: néhány éve a kormány e két intézményrendszert “összegyógyította”. Jóllehet eleinte bizalmatlanság volt ott is, de egyik intézmény sem veszítette el az eredeti arcát. A közösségek a fenntartás költségeit fuzionálták: jó pár évbe telt, és a két szervezet kapcsolódási rendszereinek szinergiáját keresztfinanszírozással kezdték megoldani. Ők például így tudják az elapadt forrásokkal mindkét fejlesztési területet működtetni. Írországban a tartós munkanélküliek listáját a LEADER akciócsoportnak kiküldik, foglalkoznak munkaerő-közvetítéssel is. A közös munkát szupervízorok felügyelik, heti 19 órát dolgoznak, így nem veszítik el a programban az ottani álláskeresési járadékot sem. Ugyanakkor mégis visszaintegrálják őket a munka világába, mindez náluk is húsz év alatt lett erőssé. Az állam az íreknél csak a munkabért adja a projektekhez, ott már bevett gyakorlat, hogy a többi a civilek dolga lett.

Benedek Gabriella: Én azt gondolom, hogy kis célkitűzések és innováció kell, illetve fontos, hogy

Hibázni is legyen lehetőség, kell a kipróbálás lehetősége. Valamint: az önértékelést is erősíteni kell.

Halmai Zsuzsa: A projekt alapvető problémája, hogy nincs folyamatosság, nem kötelező a tanulságokat beépíteni. Ugyancsak probléma, hogy a nyilvánosságnak nincsenek hatékony platformjai. Össztársadalmi szemléletváltásra van szükség, és semleges platformon kell róluk beszélni.

Mélyszegénység: maga a szó is stigmatikus, politikai gondolkodáshoz is kötődik.

Erőforrás-feltárásra lenne szükség, nem vég nélküli fejlesztésre – a források nem fognak növekedni. Paradigmaváltásra van szükség, mert így a tehetetlenség, a toldozás, foltozás uralkodik rajtunk.

Almássy Tamás: A gazdasági növekedésre nem érdemes várni.

Balogh Flóra: (A TESZE programról) Jó kommunikáció nélkül nem lehet semmit elérni, és nagyon kell a közös terminológia. Már az is teremtés, kreativitás, ha ugyanazt a nyelvet beszéljük. Mi csináltunk egy fórumszínházat, dilemma, hogy mit kezdjünk ezzel az élménnyel, amit kaptak és kaptunk, de az biztos, hogy nem szabad elszalasztani ezeket az élményeket.

kapcsolódó: A műhelybeszélgetés filmen