A civil társadalom felé – Interjú Bíró Andrással 1991-ből

Az Esély Társadalom- és Szociálpolitikai folyóirat 1991/1-es számában jelent meg az alább olvasható interjú, melyben Bíró András, az Autonómia Alapítvány első igazgatója beszél a civil társadalomról és az alapítvány alapításának, működésének kezdeti lépéseiről.

A civil társadalom felé – Interjú Bíró Andrással

Esély: Néhány hónappal
ezelőtt megalakult az Autonómia Alapítvány, amelyik az itthoni gyakorlatban még
szokatlan módszerekkel és új feltételrendszer bevezetésével működik. Mielőtt az
alapítvány te­vékenységére rátérnénk, szeretném, ha előbb azokról a
gondolatokról beszélnénk, amelyek az alapítványt létrehozták.

Bíró András: Abból
indultunk ki, hogy ugyan megvalósult a politikai pluralizmus, és ezáltal minden
esély megvan arra, hogy létrejöjjön a demokrácia, az azonban kevéssé valószínű,
hogy létezhet olyan demok­ratikus állam, amelyben nincsenek demokratikus
gondolkodású állam­polgárok. Vagyis a civil társadalom megerősödése,
kiterebélyesedése, határozott jelenléte a feltétele annak, hogy a magyar
demokráciából valóságos demokrácia legyen.

E.: Mindenki mást ért civil
társadalmon. Azt hiszem, nem ártana tisztázni, Te mit értesz rajta?

B. A.: Én azt gondolom,
hogy egy társadalom alapvetően hármas struktúrájú. Az államhatalom, a gazdasági
hatalom és a civil társa­dalom alkotja ezt a struktúrát. Civil társadalmon
alapvetően a döntés­hozatalon kívüli népességet értem. Azokat az
állampolgárokat, akiknek úgy van hatalmuk, hogy szavazhatnak. Ez a társadalom
úgy szervező­dik, hogy saját érdekei védelmében specifikus csoportokat hoz
létre, és ezek a csoportok képviselik a civil társadalmat. Nálunk a nyolcva­nas
évek elején kezdődött meg a civil társadalom szerveződése, első­sorban az
akkori ellenzék körein belül, és bár ez az ellenzék kicsi volt, mégis ez volt
az, amelyik — hogy úgy mondjam — föltartotta a zászlót, az új lehetőségek
zászlaját. Rajtuk kívül a népfőiskolák, a táncházak, a környezetvédő mozgalmak
is a civil társadalom megszervezését je­lentették: mind arra irányult, hogy
megpróbálja legalizálni az alter­natív, érdekvédő csoportok tevékenységét.
Tehát civil társadalom min­dig létezik. A totalitárius hatalom mellett is
létezik. A kérdés az, hogy mennyire tud megnyilvánulni, mennyire van tudatában
annak, hogy jogai vannak, felelőssége van, részt vehet a döntéshozatalban. És
itt van a gyenge pontja a magyar társadalomnak. Nemcsak az elmúlt negyven év
miatt, hanem az elmúlt 400 év miatt is. Mert ezalatt nem alakult ki a civil
gondolkodás, a városi, polgári gondolkodás.

E.: Azért én vitatkoznék
ezzel az állítással, illetve szeretném, ha pontosítanánk. Itt ugyanis egy
nagyon sajátos polgárosodási folyamat ment végbe. És bár a magyar társadalom
hagyományos berendezkedése valóban elzárta az utat a szerves polgárosodás elől,
egy kisebbségnek volt lehetősége, hogy mégiscsak polgárosodjon.

B. A.: Pontosan. Egy
abszolút kisebbségi kultúrának erre volt le­hetősége. Azt is hozzá kell
tennünk, hogy a polgárosodás a magyar kö­zéposztály etnikailag nem magyar
részében, a zsidók, svábok között volt a legerőteljesebb. A magyar
társadalomfejlődés tragédiája, hogy nem tudott abban a ritmusban megszabadulni
a feudalizmustól, aho­gyan Nyugat-Európa országai. Itt bizonyos értelemben torz
folyamat ment végbe, amely nem engedte meg, hogy az emberek tudatában ge­nerációkon
keresztül akkumulálódjon a cívis tudat. Ebben szerepet játszott a
munkásmozgalmak korlátozása is a két világháború között, hiszen a
szakszervezeti mozgalmakban is tere lehetett volna a civil társadalomnak. De
mindig csak felemás megoldások születtek a külön­böző paktumok eredményeképpen,
amelyeket a hatalom a szociálde­mokráciával kötött. De erről nem érdemes
hosszasan beszélni, hiszen ezt mindannyian tudjuk. Azt azért szeretném
hangsúlyozni, hogy az elmúlt negyven év borzalmas paternalizmusa, amely
természeténél fog­va nem csak elnyomott, hanem adott is, a legaljasabb módon
akadá­lyozta meg a civil tudat nevelését. Szemantikájában, mondanivalójában
mind azt fejezte ki, hogy itt már demokrácia van, itt mindenki egyen­lő, itt
mindenkinek jó. Á civil társadalom fejlődésére nézve ez a puha diktatúra sokkal
veszélyesebb volt, mint a kemény diktatúrák, mert késleltette az átalakulást,
és elhitette az emberekkel, hogy már egy polgári világban élnek. Utazhattak,
volt útlevelük stb. Az emberek elhitték, hogy állampolgári jogaik vannak. Ez a
hipokrita demokrácia számomra a Kádár rendszer legjellemzőbb képe.

E.: Tehát mindezt
végiggondolva döntöttetek úgy, hogy u „puha dik­tatúra” feloszlása után
létrehoztok egy olyan szervezetet, ami a civil társadalom kiépítését segíti.
Hiszen most már van rá lehetőség.

B. A.: Ez nem csak
lehetőség, hanem feladat is. Ezt meg kell tenni pártokon keresztül, tehát
politikai tevékenységgel, amelynek az a cél­ja, hogy az egész társadalmi
működést befolyásolja, de én ezt ma már nem vállalom. Valamikor vállaltam, de
ma már úgy gondolom, hogy inkább modellszerű tapasztalatokat kellene létrehozni
egy alapítványon keresztül, amivel segíteni tudjuk a civil társadalom bizonyos
terüle­tein meglévő szervezeteit, hogy valóban szervezetekké váljanak.

E.: Mit jelent ez?

B. A.: Ez azt jelenti, hogy
ha az embernek terveik vannak, akkor azokat valósíthassák meg, ha van egy
probléma, ami ellen küzdeni szeretnének, és ehhez pénzre van szükségük, akkor
ezt megkaphassák, és ily módon felépüljön az autonómiájuk. Tehát nem
beavatkozásról van szó, hanem arról, hogy mi rendelkezésre állunk. Ez az
alapítvány ott áll a mozgalmaik, csoportok mellett. De a támogatásunknak felté­telei
vannak.

E.: Mielőtt rátérnénk, hogy
melyek ezek a feltételek, arra lennék kí­váncsi, tud-e az alapítvány valamiféle
segítséget nyújtani még a ter­vezés fázisában? Úgy gondolom ugyanis, hogy egy
jó tervet elkészí­teni nem is olyan egyszerű dolog.

B. A.: Erre az a válaszom,
hogy három hónap alatt 27 pályázat ér­kezett helyi szervezetektől, ami azt
mutatja, hogy az emberekben erő­sen él a vállalkozási kedv, és hajlandók
értelmes célok érdekében dol­gozni.

E.: Akkor most térjünk rá a
feltételekre.

B. A.: Az első feltételünk
az, hogy a csoport vagy szervezet vala­mennyi tagja tudjon a tervről. Ne
történhessen meg, hogy a csoport vezetősége megszerzi a pénzt, s ezáltal
hatalmat szerez magának a csoporton belül, és a továbbiakban ő dönt arról,
milyen célokra, meny­nyit fordít. Ebben az esetben a csoporttagok tudata, mint
aktív polgá­roké nem nő, hanem éppenséggel visszaáll a paternális szellem. A
cso­port helyett a vezető intézi a csoport ügyeit. Mi viszont azt gondoljuk,
hogy minél szélesebb nyilvánosságra van szükség a csoporton belül. A
kommunikációt tekintjük a demokratizálódás legfőbb útjának.

E.: És mi a második
feltétel?

B. A.: A második feltétel
az, hogy a csoport ne csak felismerjen egy problémát, hanem tervezzen meg és
dolgozzon ki egy munkatervet, amellyel azt meg akarja oldani, és ennek
érdekében lehetőleg gyűjtsön össze valamicske pénzt. Ahogyan a franciák
mondják: olyan nincs, hogy ingyen borotválnak. A harmadik feltétel az, hogy a
szervezet be­jegyzett legyen, a negyedik pedig, hogy legyen bankszámlája. Ha az
utóbbi két feltétel nem adott, akkor ezeket maga a folyamat is létre­hozhatja.
Mi nem vagyunk bürokraták, de bizonyos keretek meglétét szükségesnek tartjuk.

E.: Hogyan tudjátok követni
a tervek útját?

B. A.: Részletes beszámolót
kérünk arról, hogyan hajtották végre a tervet, de a legbiztosabb kontroll az,
ha megindul a nyilvánosság, és az ellenőrzést maga a csoport valósítja meg.
Hiszen a csoportnak tud­nia kell mindenről. Nemcsak arról, hogy pénzt kapott,
hanem arról is, hogy mire költik, mikor költik, hogyan költik. Valójában arról
van szó, hogy a civil társadalom csoportjaiban létrejöjjön az önérdekű ter­vezés
képessége és gyakorlata. A harmadik világban összegyűjtött ta­pasztalataink
világosan mutatják, hogy a marginális csoportok nagy problémája az időtudat.
Az, hogy nincs holnap. Ezért alapvetően fon­tos, hogy ezek az emberek
lehetőséget kapjanak, és igenis kénytelenek legyenek tervezni, de legalábbis
elfogadják, hogy tervezésre szükség van. Mi pedig szeretnénk serkenteni a
kezdeményezési energiákat.

E.: Köztudott, hogy a
nyugati társadalmakban óriási jelentőségű a nonprofit szektor. Már beszéltünk
róla, hogy mit jelentett nálunk eb­ben a vonatkozásban az ún. poroszutas fejlődés,
az erősen bürokratizált irányítási rendszer. Ezekhez a hagyományokhoz képest
milyen tapasz­talatok azok, amelyek nálunk is hasznosíthatók, és mi módon?

B. A.: Különbséget kell
tenni a nyugati demokráciák típusai között, és ennek következtében abban a
szerepben is, amelyet a civil társada­lom a nyugati országokban betölt.
Franciaországban pl. klasszikus, ál­talában erősen ideologizált,
érdekcsoportokra lebontott szervezetek mű­ködnek erősen centralizált módon.
Mindig a vezetőségek harcolnak egymással, a kormánnyal, a pártokkal. Tehát egy reprezentatív
típusú civil társadalom működik, hasonló módon, mint az egész társadalom.
Franciaországban pl. nincs olyan törvény, ami szerint mindenki le­vonhatja az
adóalapból az adományokat. Ezt a civil társadalom ott nem verekedte ki magának.
Az olyan országokban, mint Franciaország vagy Olaszország, általában a
piramidális, katolikus struktúra él to­vább, a burzsoáziának pedig nem volt
érdeke, hogy széttörje ezt a gúlát. Az angolszász társadalmakban, ahol a
protestáns kultúra domi­náns, a civil társadalomnak sokkal tágabb tér jut, a
kis helyi közös­ségek hagyományosan fontos szerepet töltenek be a társadalom életé­ben.
A protestáns szellem értelmében az egyénnek meggazdagodása esetén kötelessége
visszajuttatni a haszon egy részét annak a közösség­nek, ahová tartozik.

Az Egyesült Államokban
(amely egészen speciális ország) a non-profit szektor évente kb. 400 milliárd
dollárt forgat meg. Centralizált állami struktúra híján a nonprofit szektor
tölti be azt a szerepet, ame­lyet más országokban az állam. A Ford
Alapítványnak 4,3 milliárd dollár tőkéje van, és évente több száz millió
dollárt oszt szét nonprofit célokra. Az Autonómia Alapítvány létrejötte is a
Ford és a Rockefeller Alapítvány támogatásának köszönhető. Ügy tűnik, Magyarországon
az amerikai civil társadalom példája az, amelyik az „alapítvány — társa­dalomiban
kezd megfogalmazódni, annál is inkább, mert akik ehhez itt értenek, azokat
többnyire az Egyesült Államokban képezték. Ma­gyarországon jelentős szerepe
lehetne a nonprofit szektornak, ha valaki egyszer elkezdene kreatívan
gondolkodni azon, milyen modell lehetsé­ges itt, és nem az imitatív
modellkeresés folyna tovább. Annak ugyan­is semmi értelme. Mi nem vagyunk se
Nyugat-Európa, sem az Egye­sült Államok.

Az interjút készítette:
Lévai Katalin