Roma fiatalok szervezetvezető- és facilitátor képzése

A kapacitásépítéssel foglalkozó műhelyünk magját azok a roma fiatalok adták, akik részt vettek a 2001-2003-as időszakban a PAKIV facilitátor és szervezet vezetői képzésein. Az interaktív beszélgetés arról szólt, hogy milyen kapacitás bővítési szükségletei vannak a roma fiataloknak, mi áll ezen szükségletek kielégítésének útjában, és melyek a megoldás lehetséges útjai.

A konferencia záró plenáris ülésén elhangzott témakör összefoglalója:

Bari Judit (Roma fiatalok szervezetvezető- és facilitátor képzése)

A PAKIV Európai Hálózat két részre osztotta a beszélgetést. Az első blokkban három rövid előadást hallottunk, melyek egy olyan beszélgetéshez vezettek, amely a civil társadalom változó szerepét elemezte. A második blokkban a fiatalok kapacitásépítési szükségleteiről beszéltünk.

Az első előadást Jennifer Tanaka tartotta, aki a PAKIV kialakulását, fejlődését mutatta be. Azt a hosszú folyamatot, ahogy a gondolattól eljutottunk odáig, hogy tizenegy ország harminc szervezete kapcsolódott valamilyen formában a hálózathoz.

Körülbelül tizenöt évet ölelt át az előadás, így lehetőségünk volt azon is elgondolkodni, hogyan változott az idők folyamán a civil társadalom és vele együtt a PAKIV hogyan kényszerült mindig formát, és tulajdonképpen célokat is változtatni.

A másik előadásban Nikolay Kirilov – aki a PAKIV Európai Roma Alapnak volt az igazgatója – arról beszélt, hogy milyen kihívások, krízishelyzetek elé néznek, és mi az, amit most meg kell fontolniuk a civil szervezeteknek. Ő Bulgáriáról beszélt elsősorban, de a gondolatai helytállóak, mindannyian beszélhetünk erről, nem csak Bulgária vonatkozásában.

Szerinte a nagy struktúrák erodálóan hatnak a közösségi kapcsolatokra. Jól mobilizálni, jól belevonni nehezen megy a gyakorlatban, sok szervezet küzd ezzel a deficittel. Bulgáriában legalább is ez a tapasztalat. Nikolay szerint elmulasztottuk azt a pillanatot, amikor volt valami nyomásgyakorló eszköz a civilek kezében, és úgy érzi, hogy most már mintha eszköztelenek lennénk. Annyira megváltozott Európa szerte a politikai és társadalmi közeg, hogy szinte már következmények nélkül lehet bármit mondani (pl. a gyűlölet beszédek ilyenek) a cigányokkal kapcsolatban.

Ez a civilek dolgát is megnehezíti, hiszen nincsen a kezükben tényleges változásokat generáló eszközök.

A másik előadást Nicolae Gheorghe tartotta, Ő főként az értékekről és napjaink értékválságáról beszélt. A PAKIV elnevezés eleve arra alapoz, hogy valamiféle értékrendből kiindulva tegyünk valamit a közösségünkkel a közösségünkért. Szóba került, hogy maga a PAKIV szó mennyire tud beépülni a mindennapi munkánkba (a pakiv szó hitet, bizalmat, reményt jelent cigányul, és ez a cigányoknak nagyon fontos kijelentés).

Van a patyív (becsület) szó, ami minden nap megjelenik az életükben, hogy bizonyítsák: ők a jó cigányok. Alkalmasak, képesek a feladatok ellátására. Ha ez a szó egy szervezet nevében megjelenik és ezen a néven próbál is valamit tenni, ez milyen kihívásokat jelenthet? Mennyire tudunk azoknak az elvárásoknak megfelelni, amelyek már a név mögött eleve megvannak a cigány kultúrában?

Nikolae szerint nagyon fontos az érték alapú gondolkodást magukba a fejlesztésekbe is bele kell vinni. Hiányában nem lehet változásokat generálni. Azoknak az embereknek, akik ilyen jellegű fejlesztésekben részt vesznek, pozitív szemléletet kell képviselniük. Nem csak az fontos, hogy elejétől a végéig megcsináljuk a projekteket, hanem az is, hogy miért csináljuk ezeket. Nagyon nehéz egy projekt alapú gondolkodásban, egy folyamatban benne maradni úgy, hogy az emberek folyamatosan érezzék azt a fejlődést, amelyen keresztül kell mennie egy közösségnek, egy struktúrának, egyes szervezeteknek, vagy magának a személynek. Ez egy kihívás a PAKIV-nak. Mindig meg kell felelnie bizonyos kiírásoknak, eljárás rendszereknek, holott nem dolgozhatunk mindig ugyanazokkal az emberekkel, és nem dolgozhatunk mindig ugyanabban a közegben. Mégis: egyfajta folyamatosságot kell biztosítani ahhoz, hogy egy szervezet 15 éven keresztül aktívan tudjon produkálni, és hogy jó változásokat tudjon generálni.

Nikolae hangsúlyozta, hogy össze kell gyűjteni azokat a tapasztalatokat – amire jelen találkozó is alkalmas –, amelyek az uniós pénzalapok tényleges, eredményorientált felhasználásához vezethetnek. Az Autonómia Alapítványnak ehhez bőven van elég tapasztalata.

A szekció második része a roma fiatalok kapacitás bővítéséről kellett volna, hogy szóljon, de több lett annál. Ennek a témának a kapcsán is tovább folyt a beszélgetés a társadalmi szervezetek fejlődéséről, változásáról, átalakulásáról. Ebbe a közegbe próbáltuk beleszőni a fiatalokról szóló beszélgetést. Két véglet között váltakoztak a megszólalások. Az egyik szerint azok az intézmények sem tudnak semmit kezdeni a fiatalokkal, akik erre hivatottak. Ilyen az iskola, vagy – hogy konkrétan említsem az egyik megszólalót: a Roma Rendőrök Egyesülete. Ők sem tudják pontosan, hogy tizenöt éves kortól milyen eszközökkel közelítsenek a fiatalokhoz. A másik véglet az, amikor azt mondják: Értelmiségivé válhattok, van bőven feladatotok a társadalomban. Sőt, kötelező nektek feladatot vállalni a társadalom megváltoztatásában. Hol van az az egyensúly, ahol a két véglet között ezek a fiatalok megtalálják a szerepüket, és megpróbálnak részt venni a társadalom működtetésében?

Elhangzott az is, hogy hol van a határa, vagy hol van az a találkozási pont, ahol az állami szektor, és a civil szektor tudja, hogy ő az állami, ő meg a civil? Mert úgy gondoljuk, hogy meg kellene találni az egyensúlyt, amikor a civil még civil marad, az állami szektor pedig ellátja a feladatát, s mindez egy jó együttműködésben valósul meg.